A harmadik könyv a Riven játékban történtek után kezdődik. Miután Gehnt egy börtön­könyvben foglyulejtették és Catherine ki­szabadult (Riven világa pedig sajnos megsemmisült), lassan hozzáfoghatnak, hogy megpróbálják feléleszteni a D'ni birodalmat. Alkottak új Korokat is, ezek közül Averonon találtak segítőkész barátokra. Elhatározzák, hogy a félig beomlott D'ni termet, ahonnan Atrus valaha Rivenre került, valahogy kiássák. Ez sikerül is. Több évtized után Atrus és társai így ismét beléphetnek az immár 70 éve kihalt D'niba. Mindenütt por, a földrengések nemegy házat megrongáltak. Alapos kutatómunkához fognak, összegyűjtik a megmaradt Könyveket (Gehn sokat elpusztított korábban), és nagy óvintézkedések közepette nekifognak felderí­teni a Világokat, hátha ráakadnak D'ni túlélőkre. Az óvatosság helyénvaló, hiszen vannak instabil világok, egyesekben vad­állatok garázdálkodnak, sok furcsa­sággal találkoznak. Bár a legtöbb világban nincsenek emberek, azért lassan gyarapszik a csapat – a helyi lakosok között élő egykori D'ni lakók, egyszerű emberek és mesterek, lordok és tudósok, stb., csatlakoznak hozzájuk (a d'niak hosszabb életűek, 300-at is megérnek). Végül is vagy kétezren összejönnek, ennyi maradt a valamikori kétmillióból.

Üzembe helyeznek sok régi gépet, s nekilátnak a lehetetlennek tűnő feladathoz, D'ni újjáépítéséhez.

A padlózat nagy reccsenéssel adta meg magát. Fülsiketítő recsegés hallatszott, hangja végigvisszhangzott a barlangon. Hatalmas fullasztó felhőkben szállt a por.
A szemüvegén keresztül nézve a látványt, Atrus pillanatnyi sajnálatot érzett. Ahogy a por kezdett letisztulni, az ott nézelődő segédkezőkből a meglepődés moraja tört elő. Valami nem stimmelt. A lyuk sokkal mélyebb volt, mint amilyennek előzőleg képzelték... és hosszabb is. Atrus hunyorgott, feltolta a szemüvegét s úgy bámulta a régi Céh Palota alatti, valamiféle hallnak tűnő helyet, amit két vaskos oszlopsor szegélyezett.
Megfordult és Tamronra tekintett.
– Tamron Mester... Van ilyen a tervrajzokon?
Tamron zavartan nézett.
– Nincs. Legalábbis semmi ilyesmi.
– A padlófűtés...
De Atrus is jól látta, hogy az ősi fűtőrendszer, ami az ódon Céh Palota alatt húzódott, berogyott, s bármi is legyen ez itt, az mélyen alatta volt.
– Nos - mondta egy percnyi tűnődés után -, azt hiszem jó lenne lámpákat hoznunk és felderítenünk.
– Menjünk oda le?
– Természetesen.

Az egyik régi Céh Palota épületének javítása közben a mozaikpadló alatt egy elfalazott titkos járatra bukkannak, amely egy nagy oszlopcsarnokba vezet, végén hatalmas lepecsételt ajtóval. Még a legöregebb tudósok sem hallottak erről. Megpróbálják a régies feliratokat kibetűzni. Mintha ez lenne az Első Király csak legendákban említett temploma? De miért kellett így elrejteni? Nagy óvatosan megfúrják és kibontják az ajtót, s az újabb teremben egy hatalmas, ősöreg Könyvet találnak. Régi nyelven íródott, nehéz megérteni, de azért látják, hogy egy hatalmas, bonyolult világot ír le. Amikor az egyik öreg tudós a helyszinre érkezik, rosszat sejthet, mert követeli, hogy a Könyvet inkább égessék el. Atrus és társai kiváncsisága azonban nagyobb. Több hónapig tanulmányozzák a Könyvet, s írnak az abbani Világhoz egy kapcsolókönyvet vissza D'niba. Atrus végül megérinti a képet és átmegy az új Világba.

Egy ugyanilyen helységbe érkezik, egy ugyanilyen méretű Könyvvel, s a kijárat itt is nagy gonddal van lezárva. A Könyv D'niba hoz vissza. Az ajtó kibontása után egy romokkal borított helyen bukannak elő, egy több száz méteres sziklafalakkal határolt plató, szigethegy tetején. Körben lent azonban csodaszép megművelt földek látszanak, mindenfelé csatornákkal. Hatalmas Világnak látszik, ellentétben a legtöbbel, amelyek többnyire csak szigetméretűek. Csörlőt készítenek, leereszkednek s elkezdik óvatosan felderíteni a terepet. Hamarosan találkoznak egy helybelivel, aki igencsak rájuk csodálkozik meghallván, hogy D'ni-ból jöttek. Őt magát Hadre Ro'Jethhe-nek hívják, és elmondja, hogy a Terahnee nevű világban vannak. D'ni az ő számára valamiféle történelemelőtti legenda csupán. Azonnal meghívja őket a közeli házukba, ahová hajóval indulnak.

A táj ismét kitárult előttük, ahogy csendben siklottak a csodák végtelen földjén. Egy kanyar után apró kék virágok valóságos vízesése alatt haladtak át, s egy pillanattal később valami barlangszerű helyen találták magukat, a mennyezetét egyetlen hatalmas fa gyökerei alkották. S ahogy továbbhaladtak, a csodálatosan illatozó virágágyak után egy völgybe jutottak, előttük egy óriási ház gleccserként emelkedett ki a dombból, amire épült.
– A Teremtőre is! – mondta elakadt lélegzettel Atrus, nem csupán a ház méretei miatt, ami sokkal nagyobb volt annál, mint ahogy távolról megbecsülte, hanem mert látta, amit mindenki más is: amit korábban csak egyszerűen fehérnek véltek, az valójában nem fehér volt – a szivárvány minden színe bele volt zárva a kőbe, mintha az egész épület egyetlen nagy prizma lett volna. A kő azonban nem volt átlátszó; a különböző színek minden pillanatban úgy változtak benne, mintha élne.
Egyre közelebb és közelebb értek, aztán a furcsa lendülettől hajtott hajó az elkanyarodó csatornán át egy hosszú, alacsony boltív alá ért, s az épület falai alatt átjutva egy hatalmas és árnyékos, megdöbbentően kék márvány udvarra vitte őket, amelyet többszintes balkonok vettek körül, róluk pompásan illatozó virágok áradata lógott le – ragyogó aranyszínűek és elképesztően bíborak, éjfeketék és smaragdszínűek. Az udvarról hat lépcsősor vezetett fel a házba, mind egy-egy gazdagon faragott fa bejárathoz, s mindegyik gyöngyökkel berakott duplaszárnyú ajtókkal.
– Itthon vagyunk – Hadre csak ennyit mondott egyszerűen.

Megérkezvén Atrus és kis csapata egyik ámulatból a másikba esik: a ház minden elképzelhető luxussal felszerelt csodálatos palota inkább, pedig csak egy egyszerű vidéki polgár lakja. Atrusék elmesélik történetüket az összesereglett helybelieknek, érkezésüknek hamar híre szalad, s harmadnapra megérkezik Terahnee királyának a meghívása is. Atrus és társai elhatározzák, hogy a rombadőlt D'ni helyett ide kellene áttelepülni és új életet kezdeni. A terahneei uralkodó is örömmel üdvözli az elhatározást. Terahneeről D'niban nem is hallottak, de a terahneeiek mondáiban szerepel D'ni. Az ősi, eredeti világot Garternaynak hívták, itt fejlesztették ki a Könyvek Írását. Ismeretlen okból innen szakadt ki a két világ, megírván a Terahnee Könyvét és a Föld Könyvét, aminek a mélyében D'ni rejtőzik. Hogy kik és miért temették el a kapcsolatot a két testvérvilág között több ezer évvel ezelőtt - senki se tudja a választ a titokra.

Atrusék visszahajóznak a vendéglátójukhoz. Látszólag minden a legnagyobb rendben van, az új világ kész befogadni őket pompázatos luxus életükbe. Egy dolog azonban szemet szúr Catherine-nek, majd a többieknek is: pompás lakomákat esznek, de sehol sincs konyha. Hol és ki készíti az ételeket? Ki műveli meg a földeket, gyümölcsösöket, a káprázatos erdőket? A láthatatlanok – felelik a házigazdák a kérdésre, mint ami világ legtermészetesebb dolga. Mindkét fél zavarban van, hogy miért értetlenkedik a másik. De egyszer csak kiderül: az egyik falon egy rejtett ajtóból több feketébe öltözött, kopaszra nyírt ember bukkan elő. Rabszolgák! Terahnee rabszolgatartó társadalom! Atrus megdöbbenten közli, hogy náluk nincsenek rabszolgák és minden hozzájuk tartozó világban ez tilos. Vendéglátóik furcsán néznek rájuk. Aztán amikor kiderül, hogy csoportjukban nem csak tősgyökeres D'ni származásuak vannak – Catherine sem az –, sőt ezek Írni is tudnak, kitör a botrány. Ez halálos bűnnek számít Terahneen. Tárt karokkal fogadott elveszett testvérekből egyszeriben gyanús idegenekké válnak, s szinte háziőrizetbe veszik őket, amíg a helybeliek tanácsért üzennek a királyhoz.

A Ro'Jethhe ház egyik fia kissé más gondolkozású, mint a többiek. Éjszaka titokban levezeti Atrusékat a ház alatti katakombákba. Kiderül, hogy egy földalatti világ rejtőzik a felszíni luxus alatt, sok száz millió rabszolga él nyomorúságosan a felszín alatt, akik a legkisebb hibáért is halállal lakolnak. Külön Világokban nevelik és idomítják őket. Atrus látja, hogy tervüknek befellegzett. Most már csak minél gyorsabban vissza kellene térni D'niba és csakugyan elégetni a két világot összekapcsoló Könyveket.

Azonban egy másik váratlan dolog is történik. Titokzatos járvány tör ki, viharosan terjed, a betegséget nagyon kevesen élik túl. Atrus segítségül hívja a D'ni orvosokat. Az eredmény elképesztő: ők maguk az okai a járványnak. Egy, a D'ni lakókban levő és rájuk ártalmatlan baktérium az itteniekre végzetes. A járvány villámgyorsan terjed, s néhány hét alatt összeomlik a birodalom. A régi uralkodó osztályból alig-alig marad meg valaki, a király is meghal, de a sok száz millió rabszolgából kerül annyi túlélő, akik egy új társadalomban egy új Terahneet felépíthetnek. Szerencsére van köztük néhány értelmes fickó is, akikből jó vezető válhat. Persze a régi rend megmaradt hívei és a megmaradt rabszolgahajcsárok sereget szerveznek egy másik Világban s ellentámadást indítanak, de szerencsére nem sok sikerrel. Miután Atrus megbizonyosodik, hogy alkalmas vezetőkre bízta Terahnee új jövőjét, csapatával visszavonul D'niba, s a kapcsolatot biztosító könyveket mindörökre (?) eltemetik.


Ennyi a történet. Nem rossz, de a legvége kicsit naiv. Abszolut tudatlan és elnyomott rabszolgaseregből a társadalmi fejlődés lépcsőit kihagyva egyből a saját sorsát kézbentartó és irányító társadalom válik pár hónap alatt? Hm...

Utószó: ki tudja, lesz-e folytatás. Több helyen is sejlik, hogy a két birodalom bukását valakik valaha előre sejtették, s Atrus tulajdonképpen kényszerpályán mozgott. Csak olyan kapcsolókönyv írható – ezt minden D'ni vagy Terahnee lakó jól tudja –, amely két különböző Világ között működik, egyazon Világ két helyét direkt összekapcsolni lehetetlen. Azt viszont senki sem tudja, hogy az ősi Garternay-n mintha értettek volna olyan Könyvek írásához is, amely egyazon Világ ugyanazon pontját köti össze az időben.