(A negyedik könyv alábbi részlete a Myst V Collectors' Edition-höz mellékelt könyvecskében található)

Az állatok tudják. Úgy látszik, egyszerűen bennük van a tudás.

Az utóbbi két hét során hatalmas csapatok repültek el a feje fölött. Marrim nem tudta, hogy miért, s nem tudta, hogy hová. És most itt ezen a tökéletes helyen megint úgy érezte, hogy sóvárog valami iránt.
Ez irónikus. Csak bámulta a lényeket, ahogy elrepültek magasan a feje fölött. Ezek az állatok mintha ismernék a Teremtő dolgait, meg ezt a helyet is, csak éppen nem is tudják... hogy tudják.

Semmi sem közös.

Marrim leárnyékolta az arcát a fénylő ég elől. A tekintete lejjebb siklott, az Oszlop hegyes csúcsára. Gyakran jött a domboldalnak éppen erre a pontjára, mert az Oszlop – ez az ezer láb magas vékony dárda – itt tisztán rárajzolódott az égre, éppen az Ív közepénél. A gigantikus, mindenütt ott lévő Íj a keleti horizonttól a nyugatiig húzódott magasan a déli égbolton. A domboldalnak pontosan erről a pontjáról az Oszlop és az Íj látványa összehangolódott – az Oszlop olyan volt, akár egy égbe mutató nyíl, amely az Íjban hátrahúzva készen áll az indulásra.
Az Oszlop és az Íj látványa a napszakoktól és az évszakoktól is függött. A lány először úgy vélte, hogy egy íjász a földben az Oszlopot lassan behúzza a talajba. De az Íj volt az, ami az ég felé mozdult, lassan araszolt a magasba az Oszlop mentén. Most pedig az Íj sötét hasa kissé az Oszlop hegyes csúcsa fölé emelkedett. Marrim becsukta az egyik szemét, úgy nézett fel az Oszlopra és az Íjra, s elképzelte, hogy a karcsú oszlop valóban a hegyén egyensúlyozza a hatalmas nyilat. Egyensúly és szimmetria – ez volt a kedvenc helye.

Mit keresek? Miféle magamban hordozott űrt akarok itt betölteni ezen a csodaszép helyen?

Az Oszlop irányában haladt, lefelé a csöppnyi faluhoz, amely mintha a földből nőtt volna ki az Oszlop tövénél. A falu szó nagyzolásnak tűnt ahhoz képest, ami volt – sokkal inkább egy gondosan kialakított táborhelynek látszott. Az új D'ni? Ez a cím azért túlzás lett volna. De az élet itt annyire tökéletes, annyira könnyű volt. Az itt élők faluja mintha az Oszloptól kiindulva terjeszkedett volna – Atrus Oszlopa, ahogy hívták. Az Oszlophoz erősített kötelek vászon sátrakat tartottak, néhány nagyobbat a gyűlésekhez, valamivel távolabb pedig kisebb családi sátrakat. A lakóhelyeken túl közönséges mezők és gyümölcsösök húzódtak, csak tessék-lássék körülkerített területek, éppen csak annak jelölésére, hogy hol van a termőterület és hol legeltetik az állataikat.
El lehet-e itt egyáltalán tévedni? Az Atrus Oszlopa stabil iránypont volt, nyilván nem kóboroltak el olyan messzire, hogy szem elől tévesszék. De ez az Oszlop több volt holmi útjelzőnél ? mindennek az alapjául szolgált, az itteni úttörők szívéhez tartozott. A falujuk az oszlophoz volt horgonyozva, fizikailag és érzelmileg egyaránt. Innen széledtek szerte, akár a gyökerek egy nagy fa törzsétől a talajban. Hozzákötődött a kényelmük és biztonságuk.

Az oszlop minden bizonnyal, mint maga a világ is, Atrus ajándéka volt. Minden bizonnyal. Miként is lehetne másképpen?

Marrim mély lélegzetet vett és visszatartotta, mint már annyiszor itt. Az élet csodálatos volt itt. Atrus valóban mestere lett a D'ni Művészetnek, a világok írásának, ez itt pedig mestermű volt. Az ősi művészetet használva szavakat írt egy Könyvbe s ezzel kapcsolatot – hidat – alkotott ehhez az új világhoz. Atrus Releeshannek hívta. Releeshant speciálisan D'ni újjászületésére írta, hogy az egykor oly hatalmas birodalom új lehetőséget kapjon. Az egykor mindent birtokló civilizáció nem egészen egy évszázaddal ezelőtt elpusztult földalatti városában, de egy magot hagyott hátra, ami most ebben az új Édenben kihajthat. S bármilyen elképzelhető mércével is mért Marrim, ez valóban maga a paradicsom volt. Az utóbbi négy évben alig tettek többet, mint hogy a köteleket és az életüket is Atrus Oszlopához kapcsolják s élvezzék az életet. Nem is volt sokkal többre szükség. Az időjárás meleg volt, a talaj gazdag, bőséggel voltak növények és állatok.

Ezek a hatalmas csapatokban repülő égi teremtmények – mindannyian meglepődtünk, hogy milyen ízletesek. Talán emiatt tűntek fel most hirtelen. A Teremtő élelmet adott – megint gondoskodott minden szükségletünkről. Biztos.

De a biztos szót csak a nyugtalansága elűzésére használta. Annak ellenére, hogy minden csodálatos volt itt, az új hely néhány vonása folyvást gyötört egyeseket, ideértve a férjét, Eedrahot is. A férfi megint nyugtalan volt – most emiatt a fejük fölött lezajló különös új vándorlás miatt. Megint megkérdőjelezte Atrus Oszlopának és ikertársának, a völgyben feljebb levő Catherine Oszlopának az eredetét. Marrim hitt benne, hogy azokat Atrus vagy a Teremtő helyezte el oda, hogy azokra építkezzenek. Talán az emberi természet azon vonása miatt, hogy ha nem kell nagy dolgokkal foglalkozni, akkor jut idő a kicsikre is. Azzal szokta a férjét vádolni, hogy egy esőcseppből is óceánt csinál. Lényegtelennek tartotta, hogy férjének a kezdetet és a természetet boncolgató buta kérdéseire felelgessen.

De jó lenne megtudni, hogy vajon miből is készülhettek az oszlopok? Vagy megtudni, hogy mi van feljebb a folyón? Időpocsékolás.

Marrimot sokkal inkább az olyan dolgok foglalkoztatták, amikről ő vélte úgy, hogy nagy jelentőségűek. Ez a maroknyi embercsoport maradt mindössze az egykori büszke d'ni civilizációból, amely most ezen az új helyen, ebben az új Korban készült megújhodni. Az oszlop, a falu volt az újrakezdés helye ebben a világban, az időben történő enyészet végpontja, amikor egy korábban tízezer évig mélyen a Föld felszíne alatt élt és szinte a semmivé foszlott civilizáció új hajtást hozott. Hogy mivé lesz D'ni, az itt fog eldőlni. Mennyit hozzanak magukkal ide a régi D'niból? Mennyi hozzanak ide az örökségükből, írásaikból, történelmükből, tudásukból és kultúrájukból?

Emiatt is vagyunk többek az állatoknál. A tudás, hogy honnan érkeztünk.

Miért nem adott Atrus semmi útmutatást, hogy miként építsük újjá D'nit és hol van ő most? Néhány látogatás után eltávozott, nem tért vissza és csak néhány szót hagyott itt nekünk: – Ezt a Kort formáljátok az otthonotokká –

Legalább bennem és Eedrahban sok a közös vonás – mindketten válaszokat keresünk.

Marrim felállt és leporolta a nap ellen védő köpenyének hátát. Nagyot sóhajtva indult el, hogy lesétáljon a házához. Ekkor vette észre a völgyben a falu felé gyorsan közeledő hatalmas porfelhőt.

 

Atrus Oszlopa