(A Ráma kertje)

Nicole naplójaként folytatódik a cselekmény. A Ráma II egyre növekvő sebességgel száguld a három földivel a Sziriusz felé, akik mi mást tehetnének, mint igyekeznek berendezkedni egy talán sokévtizedes, ismeretlenbe vezető útra new yorki fészkükben. Richard egyre jobban megérteti magát a Rámát irányító láthatatlan értelemmel, a szükséges dolgokat, legyen az élelmiszer vagy egy komputer alkatrész, valakik valahol elkészítik nekik, a kapcsolat azonban csak ilyen dolgokra működik. Megszületik Nicole és Richard első lánya, Simone, majd a második, Katie is. Időnként kapcsolatba kerülnek az avianokkal, de elkerülik az oktospidereket, még mindig bizonytalan, ellenséges vagy barátságos népség-e? Ekkortájt vetődik fel a túlélés, a következő generáció(k) problémája: további utódok csak gyerekeik egymással való kapcsolatából születhetnek, ennek viszont genetikai okokból nagyon rosszak a kilátásai.

Itt az első kényes téma: a Föld szinte minden társadalmában a testvérek közötti kapcsolat tiltott, sőt tabu téma. Ma már jól ismert genetikai okok vezettek ehhez a történelemben réges-rég kialakult tilalomhoz. Itt viszont nem földiek a körülmények, tehát a kérdés is más elbírálást kíván. Nem csoda, hogy ennek részletes taglalása nem egy konzervatív, a biológiai hátteret nem ismerő olvasóból prüszkölést váltott ki.

Ha Nicole-nak a másik férfitől is születnének gyermekei, akkor a genetikai kilátások már kedvezőbbek lennének. Igen, de a két férfinél ez problémát okoz. Mint tudósok, a józan eszükkel mindketten belátják, hogy ez az egyedüli megoldás, de Richard tudatalattija a gondolattól is féltékenységi rohamot produkál, Michael pedig vallási és erkölcsi okokból nem tudja elfogadni. Nicole előszőr nem tehet mást, mint különböző praktikákkal próbálja Michaelt a pótapaságra rávenni (ezek leírása vezetett az olvasók más részénél a szexjelenetek elleni tiltakozáshoz), de hiába. Richard nem bírja tovább, különköltözik, majd kutatóútra indul, ahol nyomavész.

Hónapok és évek múlnak, miközben a Ráma II a fénysebesség kétharmadával száguld a Sziriusz felé. Michael is lecsillapodik, és Nicole két fiút szül tőle, Patrickot és Benjyt. Két év múlva váratlanul rátalálnak az elveszettnek hitt Richardra, aki sokkos állapotban van, nem emlékszik, mi történt vele távolléte alatt, csak sejtik, hogy a hosszú távollétnek valami köze lehetett az oktospiderekhez.

A kis közösség békében él tovább, a gyerekek cseperednek, köztük az ötödik Ellie is. Közben persze sokszor indulnak felfedező útra a New York alatti végeláthatatlan labirintus rendszerben, sok különös dolgot találnak, de minden újabb felfedezés inkább csak a megválaszolatlan kérdések számát szaporítja. A Ráma valódi céljáról, alkotóiról nem sokat tudnak meg. Az oktospiderek és avianok is valószínűleg csak ugyanolyan utasok, mint ők, ki tudja, honnan.

Tizenhárom év után meg érkeznek a Sziriuszhoz, egy elképzelhetetlenül nagy űrállomáshoz. A megjelenő biotok közlik, hogy pakoljanak, megérkeztek az Állomásra, ideiglenes szállásukra. Egy félig ember, félig sas kinézetű biot lesz az "összekötőjük", akit már az Állomás a Rámáénál is sokkal magasabb misztikus intelligenciája alkotott, s akitől már sikerül egyet-mást megtudni. Kiderül, hogy galaxisszerte számtalan ilyen Állomás van, ahonnan kiindulva sok Rámához hasonló űrhajó járja az univerzumot. Ezek célja, hogy felmérjék és megismerjék az összes létrejött és az űrkorszakot már elért magasabbrendű életformát. "De kik és mi célból? Kik az építők? Ki alkotott téged?" A Sas válasza rövid: "Ez harmadrendű információ, erre nem válaszolhatok." Elmondja azonban, hogy a Rámát most belül átalakítják: nagyobb számú ember befogadására alkalmas részt kell benne kialakítani. Ehhez egy kis önellátó földi városkát kell felépíteni, házakkal és üzletekkel, megfelelő természeti környezettel, szántófölddel, tóval, stb., és ehhez kérik az alkotók az ő segítségüket, tanácsaikat.

Az 50 km-es Rámát egy még óriásibb szerelőcsarnokban az erre szakosott gépek, biotok szétnyitják. Sok vita, tanácskozás után lassacskán kialakul a New Edennek nevezett kisértetváros. Közlik velük, hogy a visszavezető útat hibernációban fogják tölteni, mivel közben a Ráma II (vagyis most már III) "bizonyos kitérőket fog tenni." Nicole-lal pedig egy videofelvételt készítenek, amit majd kellő időben, jóval az érkezés előtt kisugároznak a Földre: ebben közlik a Földdel, hogy a Mars pályáján várakozó Ráma 2000 embert kíván felvenni "hosszabb megfigyelés céljából".

Azonban nem szállhatnak be mindannyian a visszainduló Rámába: kettőjüknek itt kell maradnia az Állomáson, tartaléknak, előre nem látható problémák esetére, és hogy tovább vigyék itt az emberi fajt. Egy férfinak és egy nőnek. Újabb kényes kihívás az arra érzékeny olvasóknak: egy 13 éves lány (Simone) és egy hetvenvalahány éves aggastyán (Michael) Ádám és Éva szerepében...

2242-ben a Ráma ismét megjelenik a Naprendszerben (a Földön több idő telik el, mint a Rámában a sebesség miatti relavisztikus időrövidülés miatt; a Ráma alvó utasai közül a felnőttek alig öregednek, de a gyerekek igen s tinédzserként vagy majdnem felnőttként ébrednek, ami nem jár lelki problémák nélkül). A Földön a Kormányok Egyesülete megdöbbenve hallgatja az üzenetet és "természetesen" titokban tartja. Azt hitték, annak idején a "másik" Rámában rekedt három űrhajós réges-rég halott, azonban visszaemlékezve a korábbi nukleáris támadás kudarcára, engedelmeskednek. Kapóra jön, hogy éppen a Marson szándékoztak volna nagyobb állandó települést létrehozni. Igy összeverbuválnak 2000 embert, az utasításnak megfelelően a csoport a Föld lakosságának reprezentatív mintája: van benne tudóstól farmerig, orvostól japán népművészig mindenki, foglalkozásra, intelligenciaszintre nagyon vegyesen. A társaság csak a Mars felé érkezve tudja meg, hogy igazi úticéljuk a Ráma III. A reakció természetesen nagyon vegyes, de mit is tehetnének?

Nicole és családja fogadja a 2000 embert, akik beletörődve birtokukba veszik New Edent. A város maga óriási kupolaszerű védőfallal van a Ráma többi részétől elválasztva, világ a világban, az egyetlen kijáratot biotok őrzik, csak ritka kivétellel engednek ki valakit. A Ráma közben elindul, ezúttal a tau Ceti felé. Nicolék is New Edenben élnek, azt se tudják, hogy a Ráma többi része hogyan és mennyire változott meg.

Lassan kialakul a városka élete, ahogy a Földön lenne, minden jóval és rosszal együtt. Vannak összeférhetetlen emberek, hataloméhesek, jók és gonoszok, választott kormányzat vezeti a közösséget. Új műhelyek, kis üzemek épülnek, folyik az élet. A láthatatlan rámaiak minden hagynak, hogy saját maga alakuljon, mindössze az emberszerű szolgabiotok jelzik a földönkivűliséget (az egyszerű emberek egy része el sem hiszi, hogy egy idegen intelligencia építette járműben száguldanak: úgy vélik, hogy mindez a Föld Kormányának az alkotása és ők valami kisérlet áldozatai). A rámaiak csak figyelnek – Nicolék számára is csak később derül ki, hogy a Ráma milliónyi rejtett szenzora és kamerája a legintímebb pillanataikat is figyeli és elemzi, erről azonban bölcsen hallgatnak a többiek előtt.

Két év után kezdődnek a komolyabb bajok. Egy Nakamura nevű mindenre elszánt hataloméhes japán, aki már korábban játékkaszinók és örömtanyák szervezésével ügyködött, néhány társával együtt magához ragadja a hatalmat és valódi zsarnoki önkényuralmi rendszert alakít ki, az ellenállni próbálókkal kegyetlenül leszámol (a szolgálatukba szegődött tudósoknak sikerül az ártalmatlan biotszolgákat átprogramoznia rendőri-katonai feladatokra). Nicole és bővülő családja szinte házi őrizetben vannak – egy kivétellel: Katie lánya ugyanis a fától messze esett alma példája: már gyerek korában is önálló, akaratos lány volt, most azonban az "igazi földi" társadalom, az élet könnyű oldala egyre jobban elsodorja: szex, drog és rock'n'roll, a hatalom kiszolgálója lesz, a játékbarlangok és prostituáltak fő irányítója, volt családja nem érdekli, egyedül apját respektálja valamennyire. Ellie lánya egy orvoshoz, Roberthez megy férjül, stb. stb. Közben a vezér és kiszolgálói a városból kijutva elkezdik óvatosan felderíteni a környéket, a Ráma többi részét, és hamarosan rájönnek, hogy még két idegen faj lakja az űrhajót, az avianok és oktospiderek, ők is hasonlóan elzárt, nagy létszámú közösséget alkotnak. A mesterséges szításra az emberek nagyrészében fellángol az idegengyűlölet, xenofóbia, és fegyvereket készítenek, hogy kiirtsák az idegeneket, kezdve a nem túl messze levő avian várossal. A kevés jóérzésű normális ember tehetetlen és kénytelen csendben tűrni az atrocitásokat, önkényuralmat.

Richard úgy dönt, hogy most már valamit tenni kell. Elhatározza, hogy megszökik a jól őrzött városból. Annak idején, az Állomáson, a város tervezésekor ragaszkodott hozzá, hogy "végszükség" esetére legyen beépítve egy rejtett vészkijárat a városból. Ez az egyik tóból induló vízalatti alagút. Búvárfelszereléssel ki is jut. A feldühödött vezér most már csakugyan börtönbe csukatja Nicole-t, de hiába próbálja megtörni, nem árulja el, hová tűnt Richard.

Nos, ez a nem túl vidám rész csakugyan sok kérdést vet fel: csakugyan ilyen az ember? Egy közösség tagjait kevés kivételtől eltekintve csakugyan ennyire hatalmába kerítheti az emberi butaság, korlátoltság? Ez valami immanens tulajdonsága az emberi pszichének? A történelem és korunk történései is sok példával alátámasztják ezt a feltételezést. Mindenki optimista vagy pesszimista beállítottsága alapján válaszolhat a kérdésre, amiről köteteket megtöltve lehetne vitatkozni.

A történet ettől kezdve visszakanyarodik a klasszikusabb science-fiction gombolyítás felé (bár az eddigi is az volt: a science lehet társadalomtudomány vagy tömeglélektan is, nem csak természettudomány). Most a biológiai képzelőerőn a sor.

Richard szökése után az avianok városába jut. Emlékeznek még rá, hogy jó ember, így befogadják. Alkalma van közelebbről is megismerkedni ezzel az idegen fajjal, életükkel, szokásaikkal. Kiderül, hogy nem egyedül vannak, hanem biológiai szimbiózisban élnek egy másik értelmes fajjal, aminek ráadásul két fejlődési formája van (afféle hernyó – pillangó módon). A tojásokból a myrmicatnek nevezett lények kelnek ki, szemre egyféle keveréke a macskának és százlábúnak. Ezek aztán átalakulnak felnőtt korukban egy hálószerű valamivé, afféle ideghálóvá; Richard is megismerkedik vele: teljesen körbeszövi, s direkt agy-agy kapcsolatba lépnek egymással. A hálólény teljesen kiolvassa Richard agyát, s cserébe Richard megismerheti a másik fajt és bolygóját. Nagyon lebilincselő része ez a könyvnek, a szerzők ismét tanúbizonyságot tesznek róla, hogy nincsenek híján a képzelőerőnek.

Kiderül, hogy egykori lakhelyük, New York megmenekült az átalakítástól, így Richard elhatározza, hogy oda vonul vissza, amíg valamit kitalál, mit tehet majd társai érdekében. Az is kiderül viszont, hogy az emberek megtámadták az avian várost, akit elkapnak, leölik, s csak idő kérdése, mikorra hódítják meg egészen. Az avianok és társaik azonban védtelenek: gondolkodásmódjuktól teljesen idegen a háború, a fegyver, így tudják, gyenge védekezésük eleve kudarcra van ítélve. Azaz túlélésüknek van egy módja: a hálólények produkálta nagy tojásaikban az embertől eltérően nemcsak egy új lényecske biológiai kifejlődéséhez szükséges genetikai kód van benne, hanem a szülők memóriája is valamilyen kódolt formában. Méghozzá visszamenőleg a teljes faji memória. Richard így útra kel egy, az avianoktól kapott minitengeralattjáróval, hátizsákjában négy tojással, őrá vár, hogy New Yorkban a saját gondjai mellett az idegen fajt ismét felélessze.

A Ráma II küldetése a teljes kudarchoz közeledik, a belseje a fajok közti háború színterévé vált. A Rámát irányító láthatatlan értelem növekvő aggodalommal bár, de nem avatkozik közbe, csak figyel...