Myst könyvei, naplói, beszédei magyarul

Emmit volt az első, aki a Sziklákon lakott. Ő ne­vezte el ezt a helyet egyszerűen Szikláknak, hiszen az is volt: egy csomó éles szikla a hatalmas tenger közepén. Itt élt Emmit, itt élvezte az életet. Néha el-elúszott a szomszédos sziklákhoz, mivel nem voltak túl messze.

Egy nap egy másik személy is megjelent a Sziklákon, Emmit nem tudta, hogy miként. Emmit ezt az új embert Branchnak nevezte el. Emmit és Branch hamarosan összebarátkoztak, s gyakran úszkáltak és fogtak együtt halat. Emmit megmutatta Branchnak a legnagyobb szigeten azt az egyszerű barlangot, ahol lakott. Hamarosan Branch is felfedezett magának egy lakóhelyet ugyanazon a nagy sziklán. A nap mindig fényesen beragyogta a világukat, a víz káprázatosan tiszta volt, szinte leláttak a környező mély óceán fenekéig. Bár a nap mindig sütött, sohase volt túl melege a fiúknak. Észak felől mindig fújt egy kis hűs szellő, ami enyhülést hozott.

Egy nap, miközben Branch a vízben úszkált és lubickolt, észrevett egy másik arrafelé úszó fiút. Branch odavitte az új fiút Emmithez, hogy nevet adjanak neki. Emmit azt mondta, hogy az új fiút hívják Willnek. Will is hamarosan tagja lett a társaságnak és ezután már együttesen úszkáltak és élvezték tökéletes világukat.

Legalábbis ezt a történetet mondták el nekem aznap, mikor megérkeztem a szigetre. Emmit, Branch és Will meglepődtek, mikor először megláttak engem, de estére már mindannyian jó barátok lettünk...

Ma, a második napomon itt ebben az újonnan alkotott Korban különös dolog történt. Nekem nem volt benne semmi különös, de a fiúk nem értették, mi történik. Miközben egy nagy fa alatt pihentem az egyik kisebb sziklaszigeten, elkezdett esni az eső. Kellemes reggeli eső volt, egy órát tartott. Elmagyaráztam a fiúknak, hogy az eső egyáltalán nem ártalmas, bár ők még tartottak tőle. Megmondtam azt is, hogy másnap elmegyek és hogy egy meglepetést fogok okozni a világukban. Nem értették egészen (nem mintha ezt várhattam is volna)...

Nem egészen értem, hogy mi történt ma. Az Írással kísérletezgettem, a szabályok adta lehetőségeket próbálgattam, ahogy még Apa tanította. Egy hajót próbáltam a világba írni. Azt hittem, hogy mindent pontosan meg­terveztem, de a hajó valahogy belecsúszott a sziklába és ketté törött. Bár a kísérlet nem a vártnak megfelelően végződött, néhány olyan kérdésre is választ kaptam, amiket Apa sohasem válaszolt meg.

Ma az eső kissé hevesebb volt a szokásosnál. A fiúk már éppen megszokták a könnyed esőket, amikor egy kisebb vihar érkezett. Megijedtek a heves esőtől, nem is említve a villámlást meg a mennydörgést. Ha mostanáig sohasem esett eső, legalábbis a fiúk elmondása szerint, akkor ki kellene deríteni, hogy miért esik most. Mindettől függetlenül azonban itt az ideje hazatérni egy időre. Egyúttal egy világítótorony tervein is gondolkozom, amit remélhetőleg hamarosan megépíthetek. A horizontig is el­látszó éles fény talán bebizonyíthatja a gyanúmat a más emberek létezéséről. Talán felkelti a kíván­csiságukat a fény s ha módjuk van rá, idejönnek, hogy megtalálják a forrását...

Egy csomó olyan szerszámmal megrakodva tértem vissza, amik a világítótorony felépí­téséhez szükségesek. Elhatároztam azonban, hogy ha kész leszek a toronnyal, egy jó időre magára hagyom ezt a világot, hadd fejlődjön a saját elképzelése szerint...

Három hete dolgozunk a világítótornyon és már sokra haladtunk. A szikla, amire építjük, nem olyan stabil, mint szerettem volna, úgyhogy kissé meg kellett változtatni a terveket, de ez nem jelent nagy problémát.

A fiúk már eléggé erősek és rengeteget segí­tenek. Úgy vélem, két nap alatt végzünk is az építéssel...

A világítótorony elkészült s mindannyian büsz­kék vagyunk az alkotásunkra. A fiúk egyre csak csodálják az építményt, amit a saját két kezükkel készítettek a kőből. Még akkor este beindítottuk a generátort – a fiúk rémületére először –, s hosszú órákig vetült az erős fény a horizont felé. Az éjszakát fent töltöttem a világítótoronyban, s reggel felébredve meg­nézhettem a napkeltét anélkül, hogy elfedte volna az óceán megszokott hűvös reggeli párája...

...10 éve már, hogy elhagytam ezt a Kort, amit azóta Stoneship, vagyis a Kőhajó Korának hívok. Szinte hihetetlen az a sok változás, ami most a visszatérésemkor fogad. A három fiú már felnőtt lett, és sok új ismeretlen arcot is látok. Branch azt mondta, hogy már hét éve nem esett az eső, s a hűvös szelek is visszatértek.

Mindannyian nagyon elégedettek, újfajta étkeket szolgáltak fel nekem, és sok olyan új anyagot mutattak, amit azóta találtak. Úgy látszik, még aranyat is, sokféle formában láttam a szigeten. A világítótornyomat tökéletes állapotban tar­tották, látszik, hogy mindent megtettek az érdekében. Észrevettem azonban, hogy a szikla vagy 40-50 centimétert süllyedt.

Ezután a barátaimnál tett csodálatos látogatás után izgatottan várom, hogy mit is fogok itt találni újabb 10 év elmúltával.