(A könyvekről – általában)

A három folytatás magyarul sajnos nem jelent meg, s ki tudja, születik-e tisztességes magyar kiadás. Azért azokra gondolva, akik esetleg vállakoznak az angol eredeti elolvasására, először csak általában értekeznék, s csak azután jönne egy tartalmi ismertetés is.

[2010-ben Ráma II, 2015-ben a Ráma kertje magyarul is megjelent a Szukits kiadó jóvoltából. Klikk]

Először is, mint már említettem, nagyon megoszlóak voltak az olvasói vélemények. Csak mutatóban:

"Időpocsékolás... borzasztó... Clark elfelejtett írni, ez nem az ő hanem Lee könyve... olvashatatlan... abszolúte ki nem állhattam, hol maradt a sci-fi fordulatossága?... a könyvek 20%-át átlapoztam... csak akkor vedd meg, ha kedveled a kevés sci-fi, sok emberi történet stílust... kiábrándító sorozat... túl sok szex, erőszak, érzelmi élet... szappanopera... " és így tovább.

"A Ráma II messze a legjobb a sorozatban... A Ráma II mestermunka, megérdemli a Hugo vagy Nebula díjat... Clarke és Lee pokoli jó olvasmányt hozott össze... El kell olvasni, sokkal részletesebb és mélyrehatóbb az előzőnél... Nem tudtam letenni... Az emberi természet részletes taglalása egyeseket visszariaszthat, de elengedhetetlen egy alapos műnél... csodálatos kaland... " és így tovább.

A kettő aránya nagyjából egy az egyhez.

Az 1973-as őskönyv, a RR a klasszikus kemény sci-fi szabályait, stílusát követi. Gyors, fordulatos cselekmény, technikai csodák, semmi mellébeszélés. Cserébe jellegtelen, papírmasé, kétdimenziós szereplők, akikről semmi közelebbit nem tudunk, társadalomról, emberi kapcsolatokról nem is beszélve. A három hosszú folytatás ehhez képest csakugyan gyökeres fordulatot hozott. A 22. század társadalmi, gazdasági gondjai-bajai gondosan elemezve, a szereplők részletesen jellemezve, a karakterek fejlődése a cselekmény folyamán, magánéleti problémák, kapcsolatok, gyerekkori visszaemlékezések, vallás, satöbbi. Akik csak a klasszikus sci-fi stílust viselik el, azoknak ez csakugyan nyomasztó lehet. Viszont ettől lesz az egész életszerű, és irodalmilag is magas szintűen megírt. Az ábrázolások szerintem egy-egy helyen csakugyan kicsit hosszúra sikeredtek, elismerem azt is, hogy amikor előszőr olvastam, akkor pár ilyen részen, ha nem is ugrottam át, de gyorsabban keresztülhaladtam, hiszen hajtott a történet megismerésének az izgalma. Második nekifutásra azonban már egyáltalán nem volt zavaró, sőt. Szóval összességében készségesen aláírom a "mestermunka" jelzőt.

A szerzők egyáltalán nem féltek attól, hogy a sci-fi könyvekben szokatlan témák sűrűjébe nyúljanak. Az emberi természetnek és kapcsolatoknak igenis alapvető meghatározója a szex, akkor is, ha ezt egyesek hangosan tagadják vagy a fejüket a homokba dugják. Ennek még mindennapi, konvencionális formájának az ábrázolása, leírása is elrettenti ezeket az egyeseket. Szex volt, van, lesz s egy emberi kapcsolat valósághű ábrázolásának lényeges eleme. Hát még ha szokatlan körülmények között szokatlan formában bukkan fel! Másik sarkalatos pont az erőszak. A hollywoodi filmeknek ez lényeges tartozéka, a sci-fi kategóriában is, főleg a második vonalbelieknek; ezekben az emberek élvezettel lövik zöldes kocsonyává az idegeneket. Az erőszak ábrázolásának céljában azonban lényeges különbségek lehetnek. Lehet egyszerű horrorisztikus hatásra, a néző vagy olvasó borzolására, becsalogatására is használni, és lehet annak a sajnálatos ténynek a jellemzésére, hangsúlyozására is felhasználni, hogy íme emberek, ilyenek vagyunk (legalábbis jó részünk) – ha a körülmények olyanok, akkor könnyen állattá válunk. De ennek és a mögötte levő pszichológiai háttér taglalása már túl messzire vezetne. Jómagam egyáltalán nem vagyok az erőszak híve és az ilyen médiatermékek fogyasztója – olvasás közben sokszor eszembe jutott, hogy "miért kellett ennek így történnie, csakugyan ilyen az ember?", s ha én írtam volna, más megoldást találtam volna ki. De úgy vélem, hogy a szóbanforgó könyvekben az erőszakosság (igaz, nem véres és túl durva) ábrázolása a téma, a cselekmény kifejtésének szükséges eleme, s nem az öncélú hatásvadászás a cél.