Az öt fő ok, ami miatt kisiklott RTD második Doctor Who érája

(Eredeti cikk: www.doctorwhotv.co.uk)

Közel álltam hozzá, hogy felhagyjak a Doctor Who követésével a nagyon kiábrándító Chibnall éra alatt. Aztán jött a bejelentés Russel T. Davies visszatéréséről és ezzel együtt jött a remény is. Az az ember, aki miatt a show-t 2005-től ismét nézni kellett, visszatért, hogy ismét megmentse. Mindez túl szépnek tűnt ahhoz, hogy a Disney+ támogatásával, egy új Doktorral Ncuti Gatwa személyében és egy megosztott whoniverzummal rosszul süljön el...

Két évaddal később a remények szétfoszlani látszanak. Gatwa kilépett, és a show-k zászlóshajójának tartott sorozat kezéből kicsúszott az, ami éppen azzá tette.

Hogyan és miért? Szerintem az alábbiak szerint történt így.

A Disney belépése

A Disney-vel való partnerség elvileg nagyobb költségvetést, jobb marketinget és szélesebb elérhetőséget ígért. A valóságban az epizódok elég halkan csobbantak, és a show hangszíne olyan irányba tolódott el, ami inkább Disney-nek érződött mintsem Doctor Who-nak. Ami egykoron egy pompás excentrikus sci-fi sorozat volt, egyre inkább egy lágyabb, fantáziavezérelt mesélgetésbe torkollott, ahol a dolgok menetét inkább valamiféle halovány "mágia" szabta meg, mintsem a megalapozott logika. Ez felhígította a sorozat tradícionális tudományos alapozását és rengeteg, megválaszolatlan kérdésekkel megtűzdelt elvarratlan szálat hagyott maga után.

A megnövelt költségvetés vizuálisan több mázzal és keményebb CGI effektusokkal járt az atmoszféra rovására. A Doctor Who egyéni bája, kicsit töredezett jellege és borzongató hangulata digitális látványvilágnak és felszínes produkciós értékeknek adott helyt. Bár egyes jelenetek imponálóak voltak, ritkán érződtek jellegzetesnek – más szóval, a show nem látszott vagy érződött önmagának.

A Disney-nek nem volt visszamenőleges kapcsolata sem a klasszikus, sem a mai sorozat korábbi évadaival. Hogy mindez még zavarosabb legyen, Gatwa debütálását "1. évadként" indították, ez megzavarta az új nézőket és meghökkentette a régi rajongókat. A több, mint 60 éves franchise hirtelen elvesztette a saját örökségét, de a folytonos visszautalgatások miatt továbbra is függött tőle.

A sietősen megalkotott whoniverzum

RTD nem csak egyszerű íróként tért vissza, hanem azzal a céllal, hogy egy amerikai stílusú szuperhős média franchise-t építsen fel. Írónikus módon önkéntelenül is valami hasonlót hozott létre az első érája alatt. Azonban az ilyenféle sikereket nem lehet parancsszóra megalkotni. Korábban ez azért sikerült, mert szerves módon magából a sorozat sikeréből fakadt, és nem egy előregyártott terv alapján született.

A még nem sugárzott spin-off, a "The War Between the Land and the Sea" öt epizódnyi pénzt és időt emésztett fel. Furcsa, hogy egy mellékág zöld utat kapott még mielőtt az alapsorozat ismét stabilnak és sikeresnek bizonyult volna.

Biztosan több értelme lett volna az erőforrásokat néhány extra különrész vagy minisorozat alkotására felhasználni. valami olyanra, ami biztosítékül, mentőövül szolgálna arra az esetre, ha a Disney kivonulna. Ehelyett egy spin-offot kapunk, amit senki sem kért és nincs anyahajó, amihez hozzá lehetne kapcsolni.

Jó ötlet a whoniverzum, de cak ha már a zászlóshajó úton van.

A rosszul visszaidézett nosztalgia

A 60. évfordulós különrészek tulajdonképpen jók voltak. Izgalommal figyeltem megint David Tennantot és Catherine Tate-et. De ez gyorsan fakult, ahogy a nosztalgia nem állt meg, sőt felületes lett és hanyagul kezelték.

A gonosz Sutekh, a Rani és Omega visszatértek, de mindegyiknek ugyanaz lett a végzete. Rövid tündöklésre ítélt visszatérő karakterek voltak, inkább csak a régi rajongók csábítására szolgáltak, anélkül, hogy gazdagították volna a történetet.

De ezt továbbfokozandó, Susan is megjelent néhány pillanatra minden cél vagy megoldás nélkül. Végezetül az évad Billie Piper titokzatos regenerációjával fejeződött be. Akiról maga RTD is azt állította, hogy ő ugyan nem tudja, kicsoda is ő. Ezek a momentumok inkább csak médiabeli főcímek generálására alkalmasak, de nem a történet előrevitelére vagy a fanok jutalmazására.

A nosztalgiának nagy a hatalma, ha céltudatos. RTD ezt jól ki is használta az első regnálásában, életre keltette a dalekokat, a Mestert és Sarah Jane-t, mindezt megfelelő cselekménnyel és érzelmi végkifejlettel. Akkor sikerült megtalálnia az egyensúlyt a múlt tisztelete és a show-t előremozgató cselekményfonal között.

Ez alkalommal az egyensúly felborult. Egy új mitológia felépítése helyett a show túlságosan elhajlott az ismerős nevek felé. Az új Doktor és útitársa egy friss és üde korszakot kívánt volna, ehelyett megfeneklett az állandó hivatkozásokban. A veterán rajongók ezt elnézik. Az újonnan érkezetteket zavarja. És mindenki számára elveszett lehetőségnek tűnik.

Részletszegény cselekmény

RTD sohasem ijedt el a politikai témáktól, de ez alkalommal ahelyett, hogy beleépítette volna ezeket egy gazdag sci-fi allegóriába, amiben valaha jeleskedett a Doctor Who, a legutóbbi epizódjai csak tompán karcolgatták a felületet.

A klaszikus Doctor Who mindent feltárt a rasszizmustól a környezeti katasztrófákig és diktatúrákig, ezt azonban sokszintű metafórákon és gondosan megalkotott világokon át tette. RTD mostani megvalósításában ezek többségét csak párbeszédeken és egydimenziós karaktereken át mutatja be.

A cselekmény gombolyításának ez a stílusa elkerülhetetlenül megosztó. A Chibnall-évek során csatlakozott nézőket már elfárasztotta ez a megközelítés, és ez most csak folytatódott. Készakarva vagy sem, mindenesetre olyan benyomást keltett, hogy RTD azt várta, a korábbi fanok odébbállnak, és egy jobban alkalmazkodó nézősereg lép a helyükbe.

De ez a közelítés nem jött be. A nagyobb nézőbázis helyett a show minden idők legalacsonyabb nézettségét produkálta, és a nézőket jobban megosztotta, mint valaha.

A gyengére sikeredettt Doktor

Szerettem volna megkedvelni Ncuti Gatwa Doktorát. Energiát, melegséget és karizmát hozott magával, minden kellékét egy emlékezetes inkarnációnak. De mint előtte Jodie Whittakert, őt is cserben hagyta a történet, amely szűk keretek közé szorítva kevés lehetőséget hagyott a fejlődésre.

A tizenötödik Doktorból kezdettől fogva hiányzott a személyes mozgástér. A forgatókönyv nem adott neki egyértelmű ívet, fejlődési lehetőséget. Expresszív volt, de szétszórt, a hangulat irányította és nem a meggyőződés. Korábbi verzióitól eltérőleg nem tűnt különösebben eszesnek vagy határozottnak. Hiányzott a rejtélyes földönkívüli, aki olyasmiket is meglát, amit mások nem.

Még rosszabb, hogy ritkán volt kezdeményező. Gatwa Doktora két évadon át gyakran a háttérbe szorult és az útitársai vagy egy harmadik karakter oldotta meg a kulcskonfliktusokat. Rutinszerűen Ruby, Rogue, Mel vagy csak egy egyszer szereplő karakter került a reflektorfénybe, a Doktor vezetés helyett csak követte az eseményeket.

Örökösen változó ruhatára sem volt a segítségére. Mivel nem volt állandó a kinézete, hiányzott a mindig szembetűnő jelenléte, ami minden korábbi Doktort jellemzett. Ha ehhez hozzávesszük az érzelmi ingatagságát és passzivitását, az eredményül kapott Doktor bizonytalannak és felejthetőnek tűnik.

A Doktornak kéne a show szívének lennie, akiben megbízik a nézőközönség, és aki továbblép, ha más nem tud. Ez a Doktor ezt nem érdemelte ki. És ha a közönség nem tud az új Doktorral azonosulni, akkor mi értelme van az egésznek?

Konklúzió

RTD második nekifutása a győzedelmes visszatérés reményében indult. Ehelyett saját ambícióinak, nosztalgiájának és az elhibázott hangulatának súlya alatt összeroppant. A Doctor Who jövője soha nem tűnt a mostaninál bizonytalanabbnak. Jöhet még megújulás, hangszínben, irányításban, elgondolásban, de hogy ki által, ki tudja?

Addig a TARDIS és mi is csak sodródunk...